„Csak rajtunk áll, milyen szemüvegen át látjuk a világot”-Beszélgetés Mahó Andreával

Angyali énekhang és gyermekien tiszta, őszinte lélek, amihez nagyon is felnőtt, megfontolt és tudatos gondolkodásmód társul. Számomra mindez együtt jellemzi Mahó Andreát, akivel nemrég egy kellemes hangulatú kávézóban folytattam gondolatébresztő beszélgetést.

Nehezen tudlak elképzelni közgazdászként, elmerülve a számok és statisztikák világában. Márpedig középiskolásként ebbe az irányba indultál el.

A külkereskedelmi szakközépiskola csak egyfajta tapasztalatszerzés volt. Akkoriban még fogalmam sem volt, mi szeretnék lenni. A nővérem egy nagyon elismert és népszerű külker suliba járt, oda mentem hát én is, hogy amíg keresem a helyem, addig legalább együtt lehessünk. Persze nagyon hamar kiderült, hogy a matematika, a számok világa olyan távol áll tőlem, mint Makó Jeruzsálemtől (nevet) De nagyon jó volt a közösség, és a volt osztálytársaimmal azóta is tartjuk a kapcsolatot. Biztos vagyok benne, hogy ennek a kitérőnek a tapasztalatszerzés mellett az volt az oka, hogy őket meg kellett ismernem.

Hogy találtad meg végül az igazi helyedet?

Először a szinkronnal kerültem kapcsolatba, egy hangmérnök ismerősünknek köszönhetően. Ő segített bekerülni a stúdióba. Eleinte nem ment könnyen, mert ezt is meg kellett tanulni, mint bármilyen más mesterséget. Nem olyan egyszerű, mint ahogy azt kívülállóként elképzeli az ember. Nagyon komoly koncentrációt igényel, mert egyszerre kell nézni az írott szöveget, figyelni a képet, közben hallgatni az eredeti szöveget. Ráadásul a magyar szöveget mi is a helyszínen kapjuk meg, nem küldik elelőre, blattolnunk kell. Mindez együtt sokkal összetettebb koncentrációt igényel, mint a színpadi játék. Gerhardt Pál volt a mesterem ebben a szakmában, és ő kérdezte meg egyszer tőlem, hogy miért bújok el, miért nem állok ki a színpadra is. Be is ültette a bogarat a fülemben: miért ne próbálnám ki, gondoltam. Innen már egyenes út vezetett a színpad, illetve a Gór Nagy Mária Színitanoda felé. 18 éves voltam, amikor elkezdtem beszédtanulással foglalkozni, logopédushoz és énektanárhoz járni, aki nekem szegezte a kérdést:"Hát maga hol volt idáig?"

Ha jól tudom, ezt többen is megkérdezték tőled.

Igen, velem kapcsolatban ez többször is elhangzott. (nevet) Például Szirtes Tamás tanár úr is feltette nekem ezt a kérdést a Madách Színházban, amikor Az Operaház fantomja című musical meghallgatásán találkoztunk.

Aminek meg is kaptad a női főszerepét. Christine volt eddigi pályafutásod legjelentősebb szerepe?

Nagyon sok jelentős, fordulópontnak számító szerepem volt, de Christine mindenképpen az egyik legfontosabb és legszebb közülük.

Az volt az eddigi legnagyobb kihívás számodra?

Nem. A fantomban az énektudás volt fontos, ami szerencsére nem jelentett problémát. A legnagyobb kihívás Mary Poppins volt, mert rendkívül összetett: énekben és prózában is erősnek kell lenni, sőt nagyon jól kell tudni táncolni is. Rendkívül intenzív próbaidőszak volt, azt hittem, nem élem túl (nevet). Az a probléma a hazai színészoktatással, hogy a táncra nálunk nem fektetnek akkora hangsúlyt, mint Nyugat-Európában vagy Amerikában. Pedig nemcsak a színészképzésben, de már a közoktatásban, a testnevelésórákon is jó lenne mozgást és táncot tanítani. Annyi területen hasznosíthatnák a gyerekek! Nagy ajándék, ha jól tudsz mozogni, önbizalmat ad. Ráadásul boldogsághormont termel, oldja a stresszt és a feszültséget, fejleszti a koncentrációt, és még önfegyelmet is tanulnának belőle. A tánc vagy akár a meditáció segítene nekik, hogy képesek legyenek megnyugodni, elcsendesedni. Hihetetlen, hogy mennyire túlpörgetett életet élnek a mai gyerekek!

Te is pörgős, eleven gyermek voltál?

Nagyon. Minden érdekelt, és mindennek tudni akartam a miértjét. Szerettem volna kipróbálni, megismerni mindent.

Egy korábbi interjúdban említetted, hogy akkoriban nehezen nyíltál meg. Mára ez megváltozott?

Ma is zárkózottabb típus vagyok, és idő kell ahhoz, hogy a bizalmamba fogadjak valakit. Tapasztalnom kell pár dolgot, meg kell ismernem a másikat ahhoz, hogy meg tudjak bízni benne. Tény, hogy ez sok mindentől megóv, mert sokan visszaélnek azzal, ha túl hamar megnyílsz előttük.

A zárkózottság, a magad köré emelt védő falak nem mondanak ellent annak, hogy színész vagy, aki estéről estére lemezteleníti a lelkét a színpadon?

A tanáraim is meglepődtek: nem számítottak rá, hogy színész leszek. De iskolásként is csak addig izgultam, amíg el nem kezdtem szavalni. Ma is így van ez: színpadra lépés előtt kicsit izgulok, de amikor felmegy a függöny, elfelejtem magam Mahó Andreaként. Onnantól kezdve feloldódom a szerepben, a dalban vagy a versben, amit előadok. Teljesen átadom magam annak, amit közölni szeretnék, és elmúlik az izgalmam. Leomlanak a falak, amiket említettél.A színészet - ha az ember nem felületesen csinálja, hanem magát is fejleszti vele - nagyon jó önismereti eszköz. Segít, hogy megismerd magadat, a határaidat, a képességeidet és a hibáidat. Ezt utána az életed számtalan területén tudod használni, kamatoztatni.

Ebben egy-egy szerep megformálása is segít?

Nem is keveset. Hiszek benne, hogy semmi nincs véletlenül, ami velünk történik. A szerepeinket is a megfelelő időben kapjuk ahhoz, hogy leszűrjük belőlük, miben építhetnek minket, mit tanulhatunk belőlük.

Az emberi találkozásokkal is pont így van ez, nem?

Hogyne! Én ebben is hiszek. Nem véletlenül találkoztam azzal az emberrel éppen akkor, amikor. Akkor álltam készen rá, hogy befogadjam azt, amit ő tanít nekem.

Volt olyan tulajdonságod, amire egy szereped kapcsán találtál rá?

Ilyen szempontból Roxie volt a legemlékezetesebb szerepem, a Chicago című musicalből.Nagyon távolt állt azoktól a naiváktól, akiket általában játszottam, de Korcsmáros György, a rendező ki akart próbálni egy dívás szerepben. Egyszerre volt ijesztő és izgalmas kihívás, életem egyik legnagyobb élménye: jó volt megélni a huncutságot, a lazaságot. Fantasztikus érzés, amikor ezt is elő tudod hozni magadból. Viszont ehhez sokszor nagyon mélyre le kell ásni. Kívülről nézve talán nem is látszik, mekkora munka, amikor a lelkedmélyén, a fiókjaidban kotorászol. Néha veszélyes is, mert felszakít a lelked mélyéről olyan dolgokat, amiket fel kell tudni dolgozni.

Előadásról előadásra ugyanolyan intenzíven kell megélned ezeket az érzéseket?

Ez inkább a próbafolyamat során jellemző. Utána helyére kerül minden, és automatikusan veszed elő a fiókjaidból ezeket az érzéseket, lelkiállapotokat. Ahogy lemegy a függöny, le is rakom gyorsan, ott hagyom a színházban. Tudatában kell lenni annak, hogy én nem az vagyok, akit a színpadon életre keltek. Csak el tudom játszani. Ha minden este bele kellene halni egy-egy szerepbe, abban valóban bele is halnánk.

Hogy állsz neki egy szerep megformálásnak?

A belső világán kezdek gondolkodni. Hogy mit miért csinál, hogy jutott odáig, mi volt a szándéka. Elemzem a személyiségét.

Az életben is elemző, analizáló típus vagy? Mennyire jellemző rád a spontaneitás?

Szoktam spontán is lenni, és többnyire jók a megérzéseim. De elég gyakran analizálok: figyelem az embereket, próbálom megérteni, mi mozgatja őket. Ha sérelem ér, megbánt valaki,számtalanszor kiderül, hogy igazából nem is engem akart bántani, hanem magával volt baja. Ezt helyén kell tudni kezelni. Nem könnyű, figyelem és türelem kell hozzá, de nem szabad egyből ítélni.

Te ott is képes vagy meglátni a jót, ahol a többség nem. Mindez csak hozzáállás kérdése?

Szerintem igen. Azt gondolom, hogy egy dolgot többféle szemüvegen keresztül lehet nézni, és csak rajtunk áll, melyik szemüveget vesszük fel. Semmi nem fekete vagy fehér, mindennek van jó és rossz oldala, előnye és hátránya. Rajtunk áll, melyiket látjuk meg. És nem önbecsapás, ha azt aszemüveget veszem fel, amin keresztül pozitívabbnak látom a világot. Hiszen mellette látom a másik oldalát is, de a pozitívumokra koncentrálok inkább. Ezzel a saját életemet könnyítem meg, mert lepörgetem magamról a negatív energiát, amivel manapság tele van a világunk. Sokszor azt érzem, hogy azért vagyok fáradt, mert egy csomó időt azzal kell töltenem, hogy ezt a negatív energiát lesöpörjem magamról.

Ez a hozzáállás tanulható, vagy belülről, a személyiségedből fakad?

Inkább tudatosság van mögötte.Egy döntés, hogy nem vagyok ellensége saját magamnak. Persze nem szabad átesni a ló túloldalára, azt hinni, hogy minden szuper, fantasztikus. Biztos?!Legyünk tisztában a rosszal, de koncentráljuk a jóra.

A meditáció ebben is segít?

Segít a túlpörgésből lenyugodni, elcsendesedni. Én is túlságosan pörgős gyerek voltam, de hamar rájöttem, hogy ennek nem lesz jó vége. A testvéremmel elkezdtünk meditálni. Habár a spiritualitás mindig érdekelt, azért ezen a téren sem szabad túlzásokba esni. Ha mindig csak a spiritualitásra hagyatkozunk, az önmagában nem old meg mindent. Ha valamit el szeretnénk érni, azért meg kell dolgozni, vállalni kell a felelősséget. Viszont megtanít a lenyugvásra, az elcsendesedésre és arra, hogy befelé figyeljünk, rendezzük a gondolatainkat, érzéseinket.

Vannak ilyen nyugodt, csendes pillanataid?

Most már igen. Tudatosan nem hajszolom túl magam. Megtanultam, hogy nem kell mindent esztelenül elvállalni, és nem szabad félni nemet mondani. Sokan félnek, hogy ha egyszer nemet mondanak valakinek, akkor bezárul egy ajtót, és nem keresik őket többé. De ez nem így van: amit a gondviselés nekem szánt, azúgyis az enyém lesz.

Mi az, amivel ilyenkor feltöltődsz, ami kikapcsol?

A szabadidőnket olyan emberekkel tölteni, akiket szeretünk, és akikkel tudunk egymásból építkezni, töltődni. Számomra ezt jelenti az igazi megnyugvást. Nem kell, hogy aktív legyen ez a közös időtöltés. Néha az a legjobb, ha csak ülünk egymás mellett, olvasunk, filmet nézünk, zenét hallgatunk együtt. Csip-csup, mégis nagyon tartalmas dolgok, amik a közös élménnyel összekötnek minket.

Ha már szóba került a zene és film: milyen filmeket és zenéket szeretsz?

Nagyon széles a paletta. Zenéből pláne. A rockzene, a jazz, a klasszikus, gyakorlatilag majdnem minden stílusú zene jöhet, ha jó. Az igényes zenét szeretem, amikor igazi zenészek muzsikálnak, akiknek a lelkükből jön a zene. Ezt nagyon lehet érezni. A filmeknél is nagyon sokrétű az ízlésem, és hangulatfüggő, hogy éppen mit nézek szívesen. De azokat a filmeket szeretem igazán, amik tartalmasak, amik után el lehet gondolni,és órákig a hatásuk alá lehet kerülni. Bármilyen meglepő, a rajzfilmeket is nagyon szeretem. Egy jó mese feladata, hogy tanítson minket, hogy valamit felszakítson, megmozgasson bennünk - éppúgy, mint minden más művészetnek.

Fotók: Szirmai Klári, operahazfantomja.hu, madachszinhaz.hu