„Azért vagyunk itt, hogy szolgáljunk, és jobbá tegyük a világot” - Beszélgetés Kiss Diána operaénekessel, primadonnával

"Mindenik embernek a lelkében dal van, és a saját lelkét hallja minden dalban. És akinek szép a lelkében az ének, az hallja a mások énekét is szépnek"- írja Babits Mihály A vihar című verses meséjében. Ezek a sorok többször eszembe jutottak az alábbi interjú szerkesztésekor. Kiss Diána operaénekes, a Budapesti Operettszínház primadonnája nemcsak csodás hangjával, de a lelkéből és személyiségéből sugárzó szépséggel is elvarázsolja a közönséget. A fiatal művésszel többek között arról beszélgettünk, honnan meríti törhetetlennek tűnő derűjét és optimizmusát.

A válsághelyzeteket általában tanulságként kapjuk. Mire tanított téged a pandémiás időszak?

A magánének szakos OKJ-s képzésem idején egy nagymúltú debreceni egyházi lánygimnázium egyetemi kollégiumában laktam, ahol fantasztikus embereket ismertem meg. Rendszeresen tartottunk lelki gyakorlatokat, amikor befelé figyeltünk, és próbáltuk megfejteni, mi az, ami az adott pillanatban leginkább hiányzik az életünkből. Ilyenkor én legtöbbször az önismeretre és a türelemre találtam válaszként. Mindkettőre nagy szükségünk van manapság. Az elmúlt időszak arra is jó volt, hogy elcsendesedjek, önmagamra tudjak figyelni. Végiggondoltam, hol tartok, mi vesz körül, jó úton járok-e. Emellett az egészséges táplálkozásra is több időm jutott odafigyelni. Átálltam a paleo étrendre, amitől nemcsak az egészségem lett jobb, de - mivel csupa olyan dolgot eszek, amit könnyebben meg tudok emészteni - a felesleges kilók is maguktól elkezdtek leperegni rólam. Mindennek megtaláltam az alternatíváját. Magam sütöm maglisztekből a bucikat, pékárukat, a tehéntej helyett pedig főleg kókusztejet iszok, amihez van egy speciális növényi tejkészítő gépem.

Nem viselt meg lelkileg a kényszerpihenő?

Amíg azt hittük, hogy csak rövid ideig tart majd ez a helyzet, nem bántam, hogy lazíthatok egy kicsit. De amikor nem látja az ember az alagút végét, egy idő után plusz energiába telik, hogy ne uralkodjon el rajta a kétségbeesés. Nekem sokat segített, hogy olyan dolgokkal foglalkoztam, amikre amúgy nem lenne időm. Például mindig szerettem varrni, hímezni. Most ugye maszkokat kellett hordani, ami jó apropó volt arra, hogy valóra váltsam egy régi álmom, és beszerezzek egy varrógépet. Magamra tudtam igazítani a ruháimat, a családomat és a barátaimat pedig maszkokkal láttam el, amivel a saját lelkemet is gyógyítottam. Korábban vettem egy 1000 darabos puzzlet is, amit végre volt időm kirakni, szépirodalmat olvastam, könnyűzenét hallgattam. Még új zenei együtteseket is megismertem. Olyan dolgokat csináltam, amikről tudtam, hogy a mókuskerékbe visszakerülve, vagy családalapítás után nem jutna rájuk időm, energiám. Jó érzés volt, hogy majd vissza tudok gondolni arra, mennyi mindent kipróbáltam.

Említetted, hogy a családodat is maszkokkal láttad el. Szoros a kapcsolat köztetek?

Igen, és ez az időszak még jobban összehozott minket: több időnk jutott a másikra, ráadásul egymásra is voltunk utalva. A bátyámmal és a húgommal nagyon sokat segítettünk a szüleinknek és egymásnak. Ezért is lettünk hárman testvérek: a szüleim is nagycsaládban nőttek fel, és szerették volna, ha mindig ott vagyunk egymásnak. Ez így is lett, mindig számíthatunk a másikra. Amikor majd eljön az ideje, én is három gyermeket szeretnék, már ha a jó Istennek is ez a terve.

Mindig ilyen közel álltatok egymáshoz?

Többnyire igen. A bátyám - aki két évvel idősebb nálam - egy öcsikét szeretett volna, de mivel így alakult, én lettem az, akit magával vitt a barátaival közös focizásokra, és akivel akadálypályákat épített.A húgom és köztem már 4 év a korkülönbség, így neki egy kicsit a "második anyukája" voltam. Sok mindenre megtanítottam, többek között együtt énekelgettünk, zongoráztunk, tanultunk. Nehéz volt, amikor 14 évesen kollégiumba költöztem, mert onnantól kezdve egy kicsit el kellett szakadnunk. Most viszont hál' Istennek újra itt vagyunk egymáshoz közel.

Otthon érzed magad itt a fővárosban?

Egy falu végén nőttem fel, még egy kisebb lovarda is volt mellettünk, ami különleges életérzés volt, és hogyha egyszer majd családalapításra kerül a sor, szeretném, ha a gyerekeim egy hasonlóképpen nyugodt helyen nőhetnének fel. De Budapest jelenleg több szempontból is telitalálat számomra. Szeretem, hogy pezseg az élet, és azt is, hogy amikor elindulok sétálni, bármerre vegyem is az irányt, rengeteg szép és jó dolgot láthatok. Mindig felfedezek valami újat. Akár 10-15 km-t is képes vagyok megtenni. A legjobb, ha egyedül megy az ember, és olyan tempóban halad, ahogy neki jól esik. Nem vonja el a figyelmet a beszélgetés sem. Esetleg zenét hallgatok, meg-megállva beleolvasok egy könyvbe. Szeretek a híd közepén megpihenve hosszan gyönyörködni a Dunában, vagy megállni az egyik épület előtt, és megcsodálni a homlokzatát. Ezek a pillanatok, amikor "önmagaddal randizol", rengeteget adnak. Van időd magadba mélyedni, jobban megismerni önmagad. Megtapasztalni, hogy elment az úton egy villamos, vagy észrevenni, hogy ott fenn a magasban valaki éppen kinyitotta az ablakot, és megfigyelni, hogyan reagál, ha rámosolyogsz. Az állandó rohanás közben olyan sokszor nem éljük meg a pillanatokat! Néha fontos, hogy kiszálljunk a mókuskerékből, és lelassítva magunk körül a világot elérjünk egy olyan lelkiállapotba, amikor minden jó.

Az elmúlt másfél évet talán épp ezért kaptuk: hogy megálljunk egy kicsit.

És nemcsak az emberiségnek volt szüksége egy kis pihenőre, de a Földnek is fel kellett lélegeznie. Csak az nem mindegy, hogy ebből mennyit tanulunk. Hiszem, hogy ha mosolygok, azzal a többi emberben is elindíthatok valami pozitív változást, ezért köszönök és mosolygok például akkor is, amikor felszállok a trolira. Tudom, nem szokás, de nekem jólesik, és azt látom, hogy a sofőrök meglepődve visszaköszönnek, és ott van az arcukon egy mosoly, ami elárulja, hogy nekik is jól esik, ha az emberek másképp tekintenek rájuk. A pandémiának az egyik pozitív hozadéka szerintem az, hogy az emberek nyitnak egymás felé, jobban odafigyelnek a másikra. Kicsit féltem attól, hogy amikor a járvány végén újra nyithatunk, csupa befelé forduló, magába merülő emberrel találkozom majd. De egyre többször vettem észre az utóbbi időben, hogy egymásra mosolyognak az emberek, és gyakrabban használják a kérem és a köszönöm szavakat is. Adja Isten, hogy ez a jó szokás megmaradjon, mert sokat segíthet. Sosem tudhatjuk, a másik milyen terhet cipel éppen a vállán.

Ha jól értelek, jobb hely lehetne ez a világ, hogyha nemcsak a saját dolgunkkal törődnénk, hanem egymást támogatnánk.

Azt gondolom, hogy azért vagyunk itt, hogy szolgáljunk, és jobbá tegyük a világot. Ennek egyik módja lehet, hogy mosolyt csalunk egymás arcára, boldogságot adunk egymásnak. Ez az adni akarás - ami művészként is legfőbb mozgatórugóm - már gyermekként is bennem volt. Segíteni, szeretni akartam az embereket, és nagyon rosszul esett, amikor cserébe valami negatívat kaptam. Nem értettem, hogy ha szeretem az embereket, ők miért nem szeretnek.

És sosem merülsz le ettől? Sosem ürül ki a puttony?

Nem, mert amit adok, azt visszakapom. Egy jól sikerült előadás, fellépés végén a közönség szeretete olyan energiákat ad, amiből utána akár egy-két hétig is töltekezni tudok. Áldás, ha olyan munkája van az embernek, ami igazából nem munka. Számomra a színház szerelem. Gyerekként azt gondoltam, hogy a munka az, amit nem szeretek elvégezni, de muszáj, mert pénzt kapok érte. A barátnőimmel mindig azt mondtuk, hogy játszani megyünk a színházba. Csak később tudatosult bennem, hogy ezért pénzt is fogok kapni. Akkor futott át a fejemen, hogy ezt munkának hívják.

Nagyon erős pozitivizmust sugárzol. Honnan meríted?

Érettségire készülve tanultunk Kosztolányiról, akinek gégerákja volt, és a betegsége miatt teljesen átértékelte az életét: mindenhez pozitívan állt, és még egy fűszálban is a csodát látta. Akkor határoztam el, hogy megpróbálom én is így élni az életemet. Ha valami rossz történik, akkor is mindig azon gondolkodom, hogy milyen pozitív hozadéka lesz majd a történteknek. Ha nem most, hát a jövőben. Ha a problémákon rágódunk, ha azt kérdezgetjük, hogy ez miért történt és miért éppen velem történt, az nem segít, épp ellenkezőleg, lemerít minket. Az is rengeteg erőt ad, hogy Istenhívő vagyok, görög katolikus, és bár nem járok olyan gyakran templomba, mint kellene, napi szinten tartom a kapcsolatot a Jósistennel. Nagyon jó barátok vagyunk, mindent meg tudok vele beszélni, és ha hullámvölgybe érkezik az életem, esténként addig olvasom a Bibliát, amíg nem kapok egy megerősítést.

Gondolom, az éneklés is rengeteg pozitív energiát ad. Hogy találtál rá erre az útra? Voltak zenészek a családodban?

Nem voltak, és a szüleim meg is lepődtek, amikor bejelentettem, hogy zongorázni, illetve énekelni szeretnék. Amikor általános iskolás voltam, mindent kipróbáltam, ami az előadóművészethez tartozik. Népdalversenyeket, szavalóversenyeket nyertem, bemondó voltam az ünnepségeken, az osztályomban pedig volt egy kis lánycsapat, akikkel minden ünnepségre kitaláltunk és előadtunk egy kis koreográfiát. De az éneklés mindig különösen közel állt a szívemhez, ha kellett, ha nem, énekeltem. (nevet) Aztán nyolcadikos korom körül volt egy nagyon rossz élményem: egy énekversenyen vettem részt, ahol nem volt elég a népdaléneklésnél jól bevált hangképzés. Ennek a rossz élménynek a hatására - illetve az zeneiskola igazgatójának javaslatára, aki azt ajánlotta, hogy először valami kézzelfogható hangszeren tanuljak meg játszani, mert az énekhang nagyon sérülékeny eszköz - egy időre abbahagytam a szólóéneklést. Az akkori zenetanárom, Shokoyáné Szopkó Ilona készített fel a felvételire, alig 2 hónap alatt. Az énekkarnak azért tagja maradtam, és végül zongora szakon végeztem el a debreceni zeneművészeti szakközépiskolát. Fantasztikus tanárhoz kerültem, Sőrés Ildikóhoz, akitől minden téren rengeteget tanultam. Mégis azt éreztem, hogy a zongora nem az én hangszerem. A több órás gyakorlások annyira lefárasztották az agyam, hogy majdnem elaludtam a zongoránál. Akkoriban történt, hogy Bartók Béla Tizenöt magyar parasztdal című művét szerettem volna megtanulni, amit a tanárnőm csak úgy engedett, ha előtte egyesével eléneklem a népdalokat. Beleegyeztem, Ildikó pedig - amikor előadtam a dalokat - csodálkozva kérdezte tőlem: "Te miért nem énekelsz?" Akkor már csupán két hét maradt az OKJ-s felvételiig. Ildikó segített felkészülni, átnézte velem a dalokat, és végül sikerült a felvételi a magánénekes képzésre. Mai napig hálás vagyok neki!

Innentől már sima volt az utad?

Ezzel még nem volt vége a "kálváriámnak". Az első évben nehezen bírta a hangom a megterhelést, sokat betegeskedtem. A klinikán már nemcsak a fül-orr-gégészek ismertek, de a nővérek, a portás és a takarítók is messziről köszöntek, annyiszor jártam arrafelé, mire kiderült, hogy a mandulám okozza a problémát, amit végül ki is kellett műteni. Először izgultam, mert sok ijesztő dolgot hallottam. Mi lesz, ha valami rosszul sikerül? Aztán elhatároztam, hogy "rendben, megműtenek, és onnantól kezdve semmi nem jelenthet akadályt!" Hál' Istennek nem volt komplikáció, és a sebem is nagyon gyorsan begyógyult. Még az orvosom is nevetett rajtam, mert - mivel azt mondták, ha rendesen eszek, gyorsabban tisztul és gyógyul a seb - a háztartási keksztől kezdve a száraz kenyéren át mindent megettem, amit elém tettek. (nevet)

Már akkor is nagyon erős volt benned a hit és az akarat.

Igen, mert az első megánénekesi tanévemben átéltem egy olyan pillanatot, amit én "istenélménynek" szoktam nevezni: egyik énekórán kaptam egy kazettát a tanárnőmtől, Magyar Gabriellától, amin Maria Callas énekelte a Carmenből a Habanerát. Emlékszem, édesanyám éppen főzött, s miközben az áriát hallgattam, hirtelen villámként hasított belém a felismerés: operaénekes leszek! Anya be is hívott a szobámba egy elbeszélgetésre: "Kislányom, mindenben támogatunk, az lesz, amit szeretnél, de jól átgondoltad? Meg fogsz tudni ebből élni?" Csak annyit tudtam válaszolni, hogy "Anya, én semmi mást nem tudok elképzelni magamnak!" Ezért amikor bementem a műtétre, azt a hetet a kórházban egyfajta terápiaként, rehabilitációként éltem meg, ami után kinyílik előttem a világ. Ennek ellenére a három év szakmai képzés végén nem sikerült bekerülnöm azonnal egyik zeneművészetire sem. Majdnem felvettek a Zeneakadémiára, végül nem fértem bele a keretbe, majdnem bekerültem a debreceni egyetemre is, de arról is lecsúsztam. Ma már tudom, hogy ez is az isteni gondviselésnek tudható be: minden okkal történik, s pontosan akkor, amikor eljön az ideje.

Ezt már akkor is így élted meg? Nem bizonytalanodtál el?

Abban nem, hogy csakis ez lehet az utam. Azt viszont nem mindig láttam tisztán, hogyan fogok tudni célba érni. A három év után végül az ELTE-re vettek fel, karvezetés szakra. Nem szerettem volna Pestre jönni, mert nagyon szerettem Debrecent, a főváros pedig idegen volt számomra, hiába jártunk ide gyakran a családdal a rokonokhoz, amikor gyerek voltam. De úgy látszik, ki kellett bújnom egy kicsit a csigaházamból. Elkezdtem salsázni, ami már gyerekkori vágyam volt, és bekerültem egy olyan pezsgő közösségbe, aminek köszönhetően hamar megszerettem Pestet. Viszont a trolival rendszeresen a Zeneakadémia új, Wesselényi utcai épülete előtt haladtam el, és fájó szívvel néztem az ablakból a zenészeket. Úgy éreztem, nekem is ott lenne a helyem. Elhatároztam, hogy újra megpróbálom a felvételit. Majdnem bekerültem ismét a Zeneakadémiára, de akkor még mindig nem volt ott az ideje, így kerültem végül Debrecenbe, Dr. Mohos Nagy Éva tanárnőmhöz, Ba-megánének szakra. A Debreceni Zeneművészeti Karnak köszönhetem az egyik legjobb barátnőmet, Renit, akit szintén oda vettek fel, és akiről már akkor tudtam, hogy nagyon jó barátnők lehetnénk, amikor megláttam a zeneakadémiai felvételin. Később mégis a Zeneakadémián végeztem MA-opera szakon Nádor Magda tanítványaként, akinek rengeteget köszönhetek! Nincsenek véletlenek, és az embert hihetetlen nyugalommal tölti el, ha tudja, hogy minden úgy történik, ahogy történnie kell.

Egyszerűen sodródjunk az árral?

Azt figyeltem meg, hogy általában akkor kerül sínre az életem, amikor hagyom, hogy csak történjenek a dolgok. Nem azt mondom, hogy nem teszek semmit: ugyanúgy csinálom a feladataimat, közben pedig figyelem a lehetőségeket, amik velem szembe jönnek, de nem görcsölök rá a dolgokra, s nem teszem fel folyton magamnak a kérdést: de mi lesz ha..? Mint az erdélyi bácsi, akitől megkérdezik, hogy hogyan képes megtenni minden nap a boltba vezető hosszú utat, mire ő így válaszol: "hát úgy kedves fiam, hogy mindig a hátsó lábamat teszem az első elé". Az élet sokszor lényegesen egyszerűbb, mint amennyire túlmisztifikáljuk.

Szerinted mit ad az emberek számára az éneklés és a zenélés?

Mindenkinek ajánlanám, hogy már gyerekkorától kezdve zenélni tanuljon. Nagyon sokat segít a lélek fejlődésében. Maga az éneklés pedig a legtermészetesebb, velünk született hangszerünk, amitől zeng az egész lélek. Épp ezért nem lenne szabad egyetlen gyerek kedvét sem elvenni azzal, hogy azt mondjuk neki, nem tud énekelni. Ne fojtsuk bele a hangot senkibe! Hihetetlen, mennyire fel tud szabadítani, milyen erős gátakat képes átszakítani az önfeledt dalolás. És ha a gátak megszűnnek, ha lelkileg jól van az ember, a hang is szabadabban szárnyal. Saját magam is tapasztaltam: minél szabadabb lettem, annál inkább nyílni kezdett felfelé a hangom. Eleinte nehezen birkóztam meg a magasságokkal, ami nagyon frusztrált, s ezért óvatosan bántam velük mindaddig, míg a zeneakadémiai operaszakos éveim végén egy olyan áriát tanultam, amiben volt egy tartott d"'. Nem volt időm agyalni, izgulni, és csak utána tudatosult bennem, hogy sikerült. Egy idő után aztán már nem gondolkodik rajta az ember, hogy milyen hang van ott: egy d"', egy q"' vagy egy zs"'. (nevet) Ha már van egy jól megalapozott énektechnika, akkor igenis szabad az embernek feszegetnie a határait, persze csak óvatosan.

De azért bizonyos alapok, velünk született tehetség nélkül nehéz igazi sikereket elérni, nem?

Nem egyforma esélyekkel indulunk neki az útnak, de kitartással, szorgalommal nagyon sok hátrányt le lehet küzdeni. Ehhez viszont szükség van pozitív visszajelzésekre, mert ha nem erősítik meg - ne adj' Isten még meg is ingatják - a saját magamba vetett hitemet, egy idő után én magam is elveszítem azt, mert nem érzek partot a lábam alatt. Én mindvégig éreztem, hogy csak ezt az utat járhatom, mégis szükségem volt pozitív visszajelzésekre ahhoz, hogy elhiggyem: igenis van helyem ezen a pályán. Ha ez a visszacsatolás megvan, onnantól viszont már felelősség is mindez, mert az ember már nemcsak saját magának tartozik, hanem azoknak is, akik bizalmat szavaztak és lehetőséget adtak neki. És a közönségnek is, akik egy idő után elvárnak egy bizonyos színvonalat.

Volt olyan, hogy egy szerepednek köszönhetően önmagadról is tanultál valami újat?

Gyakorlatilag minden megformált szereppel sokat tanulok, és azt gondolom, hogy maga a zene is formál minket. Hatással van a lélekre és a személyiségre is. Nagy kedvencem Puccini Manon Lescaut című operája, ami a benne lévő erős érzelmi hullámzásokkal szétfeszíti az ember lelkét, de épp ilyen hatással van rám Verdi Traviátája is. Ugyanakkor nagyon szerettem megformálni Rossini, A sevillai borbély Rosináját is, aki segített visszatalálni a játékosabb, viccesebb énemhez. A Csárdáskirálynő Stázija is hasonló találkozás volt. Amikor megkaptam a szerepet, először nem tudtam, mit fogok vele kezdeni. Bár évekig salsáztam, az egészen másfajta tánc, mint ami egy szubrett szerephez kell. Ráadásul a karakter megformálása is komoly feladat volt. De végül nem kellett cigánykereket vetnem, azt gondolom mindenkinek jobb így..(nevet)

Téged elsősorban primadonna szerepben tudlak elképzelni.

Igen, de Stázi különleges szubrett. Hiába fiatal, játékos és kacér, mégiscsak egy grófnő, akit úgy neveltek, hogy a tartását minden helyzetben megőrizze. Ebbe bele tudtam kapaszkodni. Viszont, hogy Szilviaként debütálhattam az Operettszínház színpadán, nagyobb kihívás volt, ahhoz a szerephez hirtelen fel kellett nőni, és a mai napig tanulok belőle. Ezért mindig is hálás leszek Kiss-B. Atillának és Pfeiffer Gyulának, hogy megadták a bizalmukat. Nemcsak színészként: előfordul, hogy a mindennapokban köszön vissza egy-egy mondat vagy jelenet a darabból. Már Stáziként is élt bennem egy kép róla, ami alakult, amikor belekerültem a szerepbe, és azóta is mindig újra fogalmazom magamban, folyamatosan kísérletezek, amitől fejlődik a szerep és én magam is. De a János Vitéz Iluskája is tanulságos szerep volt.

Milyen értelemben?

A rendelkező próbákon sokat bolondoztunk, nevettünk, Iluska azonban egyáltalán nem az a locsifecsi, bohókás lány, akihez ez illene, úgyhogy gyakran hirtelen kellett visszakomolyodnom, elmélyülnöm. Megtanultam újra elcsendesedni, befelé fordulni és lelassítani. Főleg a harmadik felvonásban, amikor Tündérországban egy majdhogynem Madonnaszerű, túlvilági, megfoghatatlan lényként látjuk viszont. Csupa lassú, kifinomult mozdulat jellemző rá, ami nemcsak a színpadon, de a mindennapi életben is sokkal jobban követhető. A színpad remek tanuló helyszín, a megformált szerepek által maga a személyiség is folyamatosan fejlődik, formálódik. Nem szívesen használom a változás szót, mert egyfajta kényszert sugall, míg a fejlődés szerintem egy természetes folyamat, ami egy életen át elkísér.