„Az operett olyan, amilyen az élet lehetne: mesevilág, húsvér emberekkel” Beszélgetés Peller Károllyal

A Csárdáskirálynő Bónijaként ismertem meg, és - bár azóta sok év eltelt - számomra megmaradt annak a fiatal, kedves, bohém grófnak, aki a színpadról bármikor képes elfeledtetni a rosszkedvemet, és mosolyt csalni az arcomra. Kíváncsi voltam, vajon az életben is ugyanilyen hatással van-e az emberekre. Állíthatom: igen.

Igaz, hogy kisgyerekként állatorvosnak készültél?

Igen, de nem bírtam a vér látványát, az injekciótól pedig rettenetesen féltem. Hamar rájöttem, hogy mégsem arra a pályára születtem. Viszont az állatok szeretete a mai napig megmaradt. Ha lenne időm és pénzem, valószínűleg egy kis állatkertet alakítanék ki a házam körül. Az összes arra tévedő kóbor állatot szeretném hazavinni. De ehhez sajnos nem vagyok eleget otthon.

Azért, ha jól tudom, vár rád néhány kisállat, ha hazamész.

Van egy Bóni nevű kutyám, és három cicám. Mindegyik igazi egyéniség. A Liza nevű cicám például azt képzeli, hogy a világegyetem az ő kedvéért született meg. Imádom, hogy sosem fut, mindig vonul, mint egy kis úrnő.

Az egyik közösségi oldalon nemrég megosztottál egy képet néhány őzről, akik alkalmi szomszédjaid lettek. Szoros kapcsolatban vagy a természettel?

Nagyon. Dunavarsányon, majd Soroksáron nőttem fel, ott töltöttem a fiatalkoromat. Aztán volt egy időszak az életemben, amikor nagyon szerettem a nyüzsgést, a pörgést, és beköltöztem a városba, de ma már fontos számomra, hogy valahol igazán otthon legyek, csendben, nyugalomban.

Ilyenkor mivel foglalkozol?

Igyekszem utolérni magamat. (nevet) Készülök a vizsgáimra, megírom a beadandóimat, és ha jut rá időm, a ház körül szoktam tenni-venni. Ott mindig van valami tennivaló, ráadásul ez az, ami igazán feltölt és kikapcsol. Amit a színházban csinálok, annak nincs kézzelfogható eredménye, "csak" az élményt viszi haza a néző. Persze ez is öröm, de nagyon szeretem, ha valaminek látható és tapintható eredménye is van. Szoktam farigcsálni, festegetni, mindent, amit a ház körül lehet csinálni.

Hogyan kerültél kapcsolatba a színházzal?

Csupa véletlen folytán. A nagymamám a tévében látta Koltai Judit színistúdiójának a hirdetését, és elvitt oda. Nem is tudom, honnan jött az ötlet, sosem említettem ilyesmit, és nem jártunk gyakran színházba. A Harlequin színjátszó után Medgyesi Máriánál, a ferencvárosi musicalstúdióban tanultam tovább, és onnan kerültem ide, az Operettszínház Stúdiójába.

Miért a zenés színházat választottad?

Már a musicalstúdióban megszerettem a zenés színházat. Eleinte a musicaleket, később az operettet. És már ott kiderült az is, hogy a táncoskomikus szerepkör az, ami igazán az enyém. Az illett leginkább a személyiségemhez. Az operett játszásban pedig különösen fontos az önazonosság. Nem elég, ha jó színész vagy, azonosnak kell lenned az általad megformált karakterrel. Én minden szerepembe próbálom belecsempészni a saját személyiségemet is.

Csak így lehet hitelesen megformálni egy-egy karaktert?

Érdekes kérdés, mert az önazonosság és a hitelesség azért nem ugyanaz. Sokan eljátszanak sorozatgyilkosokat nagyon hitelesen, mégsem azok a való életben. Az operettben viszont nincs megírva az, hogy ki milyen. Egész egyszerűen bejön egy nő, aki csodálatos, megközelíthetetlen, megcsókolnám, de nem merem. Na, ő a primadonna. Aztán bejön egy másik, aki annyira kedves, aranyos, hogy azonnal megszeretgetném, összenyomorgatnám. Ő a szubrett. És ez a színész személyiségéből kell, hogy fakadjon.

Ami az évek múlásával folyamatosan változik. Az egyik interjúdban azt nyilatkoztad, hogy hozzád már a buffó szerepkör áll igazán közel.

A táncoskomikus szerepkör jellemző karaktereit, a fiatal grófokat és a bohém fiúkat már mind eljátszottam. Ráadásul nem akarok 22 évesnek látszani, amikor 38 vagyok. Ez is önazonosság kérdése. Nem vagyok már az, aki akkor voltam, amikor például Bónit játszottam a Csárdáskirálynőben. Sokat változtam az évek során, és ha most kellene megformálnom azt a karaktert, egész más lenne, mint akkor volt.

Élvezed, ha ugyanazon a darabon belül több szereplőt is eljátszhatsz?

Igen, az mindig jó kihívás. Technikailag nagyon nehéz például a páros szerepekből a másik szerepbe beugrani. Ilyen volt a Sas-Vas nyomozópáros az Én és a kisöcsémben, vagy Pixi és Mixi grófok a Mágnás Miskában. A saját szöveged mellett idővel a másik szereplő mondatai is bemásznak a fejedbe, és amikor cserélni kell, ez rendesen össze tud zavarni. Ezt szoktam hallani, most viszont nekem kell mondanom, és amit mondani szoktam, azt kell hallanom. Kicsit skizofrén állapot (nevet). A szerepkörváltás is jó, mert más szemszögből látod ugyanazt a darabot. A Csárdáskirálynőben voltam már Bóni, néhányszor Edvin és remélem, hogy leszek majd Miska, Feri bácsi és az öreg herceg is.

Táncoskomikusként mindig vidámnak, energikusnak kell lenned, hogy mosolyt csalj mások arcára. Pedig bizonyára neked is vannak rossz napjaid. Hogy lendülsz át ezen?

Ha megszólal a zene, már sodor is magával. Ha fáradt, vagy rosszabb kedvű vagyok, akkor is. Nincs is ennél jobb orvosság olyankor. A jókedv és a nevetés ragályos tud lenni.

Három évadot töltöttél kint, Bécsben. Milyen élményeket, tapasztalatokat gyűjtöttél ott?

Itthon már sok mindent eljátszottam, nagyjából ugyanazokkal a partnerekkel estéről-estére. Azt éreztem, hogy valami új szakmai kihívásra és új környezetre van szükségem, el kell mennem valahova. Írtam egy csomó vidéki színháznak, és az énektanárom javaslatára megpróbálkoztam Béccsel is. Egy este éppen a Denevért játszottuk, amikor az egyik ültető néni hozott nekem egy névjegykártyát: a bécsi Volksoperből jöttek megnézni. Kicsit összecsináltam magam (nevet). Előadás után megvártak, és megkérdezték, hogy van-e kedvem játszani a Marica grófnőben. És természetesen volt. De akkor igazából még fel sem fogtam az egészet. Amikor elkezdtünk próbálni, akkor éreztem át igazán. Komoly kihívás volt, hogy németül kellett játszani. Ráadásul mindenki született osztrák volt, mellettük kellett németül megszólalnom. Az osztrákok nagyon jó kollégák voltak, tisztességesen, precízen megcsinálnak mindent, egyetlen izzadtságcsepp nélkül. Mi viszont szinte felrobbanunk a színpadon.

Nem olyan temperamentumosak, mint mi, magyarok.

Hát nem. Ahogy a mondás tartja: Paprika im Blut, vagyis a paprika benne van a vérünkben.

Hogy állsz neki egy-egy karakter megformálásának?

Sokat szoktam gondolkodni azon, milyen személyisége lehet. Hogy beszél, hogy jár, hogy öltözködik, bár ezt az utóbbit sokszor a jelmeztervező dönti el. De épp ez adhat akár inspirációt is. Fontos, hogy használ-e kelléket, például folyton jegyzetel, vagy van-e valami különleges ismertetőjele, mondjuk, szemüveget visel. Végiggondolom, hogyan fejezi ki a szorongásait, az örömét és így tovább. Aztán persze a rendezőnek is van erről egy elképzelése, ami vagy egyezik, vagy csatázik az enyémmel. Néha még az adott történelmi kornak is utána olvasok, ha fontos a darab szempontjából.

Melyik szereped jelentette eddig a legnagyobb kihívást?

A Bajadérban a Fülöp nehezen született meg bennem. Akkor egy kicsit rosszul esett, hogy az idősebb szerepet kaptam, pedig még a táncoskomikusi pályám csúcsán voltam. Csere Laci volt a váltótársam, akihez korban illett a szerep, én viszont húsz évvel fiatalabb voltam. Eljött a jelmezes próba, amikor kicsit megsértődve azt mondtam, hogy kérek egy nagy bajuszt, hatalmas szemüveget, hogy egyáltalán ne is lehessen felismerni. Megcsináltuk a maszkot, belenéztem a tükörbe, és megnyugodtam: ez egy sármos öregúr, mégis tetszik, jó lesz. Így kéthónapnyi küszködés után az utolsó héten végül csak megszületett a karakter. Lelkileg az egyik legnehezebb szerepem a Viktória című operett Jancsija volt. Nagy ívet kellett bejárni, a boldogságtól kezdve a csalódáson át egészen a legjobb barátja halálhíréig. Minden este össze kellett törnöm lelkileg. Érdekes volt azt is megfigyelni, mennyire a hatása alá kerültem a szerepnek a próbák során. Cigány muzsikus voltam, egy tiszti szolga, és Homonnay Zsolt játszotta a gazdámat. Hetekkel később azon kaptam magam, hogy Zsolti elé szaladtam, kinyitottam neki az ajtót, elhúztam a függönyt, mintha tényleg a szolgája lettem volna (nevet). A másik ilyen nehéz és nagyon szép szerepem a Szépség és a Szörnyetegből a Szörny volt. Gyönyörű, ahogy az önmaga és a világ iránt érzett undorból egyszer csak a szeretet és a szerelem felé fordul.

Melyik részét szereted legjobban a próbafolyamatoknak?

Nagyon izgalmas az olvasópróba, amikor ismerkedünk a darabbal és a vendégszereplőkkel, illetve a rendezővel. Aztán ott vannak a rendelkező próbák, amikor kiderül, mit akar a rendező. De nagyon szeretem a részpróbákat is, amikor bogozgatni lehet, hogy kinek mi a célja, mit szeretne a másiktól. A vége felé pedig már alig várom, hogy jöjjön a jelmez, a fények és a színpad, és jöjjenek végre a nézők. Mert eleinte a többiek még nevetnek a poénokon, de egy idő után már megszokottá válnak, és mi, akik benne vagyunk a darabban, nem tudunk rajtuk nevetni. Kell a külső visszajelzés.

Az előadások során gyakran tesztek új poénokat a darabokba?

Ez előadás- és rendezőfüggő. Volt olyan rendező, akinél ritkán lehetett, mert nagyon ragaszkodott ahhoz, amit megcsinált. Esetleg a felújító próbákon találtunk ki új poénokat, és ha megtetszett neki valami, azt belevettük. A Lili bárónőben viszont gyakran játszunk egymással is, persze csakis a darab keretein belül.

Szerinted mitől élő műfaj ma is az operett?

Sokféle utat keresnek a megújítására, korszerűsítésére. A német vonal, amikor jóformán semmi díszlet nincsen, modern jelmezekbe bújnak, szerintem nem tesz jót az operettnek. Inkább a mai poénok kellenek bele. A szövegkönyvek mindig a saját korukból merítettek, tele voltak aktualitásokkal, akkori közszereplőkkel és aktuálpolitikával. Éppen ezért most le kell porolni őket, mai szavakkal helyettesíteni a régies, elavult kifejezéseket. A pompáját viszont nem szabad elvenni. Meg kell tartani a bárói, úri környezetet, mert ha például egy lakókocsiba helyezzük át, és a szereplők farmert hordanak, elvesszük az operettől azt a mesevilágot, ami a lényege. Hiszen szeretünk elmenekülni a hétköznapokból, és az operett erre kínál lehetőséget. Olyan, amilyen az élet lehetne: egy mesevilág, húsvér emberekkel, ehhez társulnak a nagyszerű zeneszerzők minőségi dalai. És persze a történet is csak addig tart, amíg a boldogság megszületik. Ha valaki megírná a Csárdáskirálynő folytatását, lehet, hogy Edvin és Szilvia válóperén lennénk, de erről nem szól a fáma.

Nemcsak a technika fejlődött és a szövegkönyvek újultak meg, de a ti játékotok is sokkal modernebb és természetesebb, mint a régi színészeké volt. Az ma már modorosnak hat.

A színészi játékstílus is folyamatosan fejlődik és változik a korral. Nemcsak az operettben, de a prózában is. Nézd meg Az ember tragédiáját ma, és hasonlítsd össze azzal, ahogy például Ódry Árpád játszotta anno. Ma már az is távol áll tőlünk, pedig akkoriban nagyon is modernek számított.

Nézőként is szoktál színházba járni?

Ha tehetem, igen. Az az egyik kedvenc időtöltésem. Ráadásul úgy gondolom, illik is tisztába lennem a zenés színházi palettán szereplő előadásokkal. De nagyon-nagyon szeretem a prózai darabokat is. Mostanában például sok Pintér Béla előadást láttam. Tetszik nekem, ahogy ő látja a színházat és a világot.

Ha jól tudom, te magad is egyre inkább kacsintgatsz a próza felé.

Igen, az nagy kihívás lenne, szeretném benne kipróbálni magam. Azt, hogy itt milyen szerepek várnak rám, nagyjából előre borítékolni tudom, ezért jó lenne néhány váratlan kihívás is mellette.

Fotók: www.facebook.com/peller.karoly