„A tehetség, a tudás és a hit előbb-utóbb mindent a helyére terel” - Beszélgetés Fehér Adriennel

Titokzatos, lassan megnyíló, mégis figyelmet követelő személyiség, és mindent elsöprő erejű, hajszálpontos éneklés. Az én szememben ezek teszik izgalmas, párját ritkító tehetséggé Fehér Adrienn énekesnőt és színművészt, akivel itt Turay Ida Színházban beszélgettünk egyebek között az ott nemrég bemutatott Rocknagyi című előadásról, a tanulásról és a tanításról, illetve a gondviselésről.

Hogy érzed magad a Rocknagyi szerepében?

Ez az előadás igazi jutalomjáték számomra. A Turay Ida Színháznak az egyik különlegessége, hogy van egy kitűnő házi írónk, Topolcsányi Laura és egy remek zeneszerzőnk, Berkes Gábor, akiknek köszönhetően számtalan lehetőség nyílik meg, elképesztő feladatokat kapok. A rendező, Szurdi Miklós ebben a színházban már a második darabban rendez engem, egyébként pedig 28 éve dolgozom vele. Ő a pályám első mentora.

A Hamu és gyémánt című előadásban is ő volt a rendeződ. Cserháti Zsuzsához szoros tanítványi és baráti kapcsolat fűzött, Tina Turner dalainak milyen szerepe volt eddig az életedben?

Mi, a hetvenes években születettek vagyunk az a generáció, akik már egy kicsit átláttunk a vasfüggöny másik oldalára. Vehettünk Bravo újságot, beszivárgott egy-két Beatles szám is. Tudtunk az ottaniakról, de elérhetetlennek tűnt az a világ, többek között a rock is. Sok stílusban vagyok jelen, többek között a jazz is fontos szegmense a szakmai életemnek, de a rock az, ami igazán közel áll hozzám, ami a lényem mélyéről jön. A jazz egy technika, amit bizonyos szintig tanulni lehet, de a rockra születni kell.

Már gyermekként szoros kötődésed volt a zenéhez?

Igazi zenész családból érkeztem, és azt hiszem, nem véletlen, hogy valamilyen szinten mind zenészek lettünk. Már a Magyar Rádió Gyermekkórusának tagjaként hozzászoktam ehhez az életmódhoz. Olykor reggeltől estig a színpadon voltunk, belföldön és külföldön is turnéztunk, miközben a legnagyobbtól tanulhattam karvezetést. Van egy karvezetés és énekszakos tanári végzettségem is, és mai napig nagyon sokat profitálok abból, amit a kórusban tanultam.

Az énekesi pályád is a klasszikus zene irányába indult.

Volt idő, amikor majdnem operaénekesnő lettem. A nagypapám és az édesapám miatt mondhatni az Operában díszletei között nőttem fel, egy elképesztő, csodálatos világban. Emellett amikor gyerekként Polgár László és Kincses Veronika kérdezgettek arról, hogy mikor éneklek már végre, úgyhogy hamar egyértelművé vált az utam. Nem véletlenül alakulnak ki a művészdinasztiák, hiszen a gyermek az apjától, anyjától ezt látja, ez válik számára a normává.

Az, hogy a rock műfaja áll hozzád legközelebb, és hogy egy mindent elsöprő, elementáris erő árad az énekhangodból, mintha ellentmondana a visszafogott személyiségednek.

Persze, viselkedem, mert viselkedni kell, de a lelkem mélyén egy igazi dög vagyok. (nevet) Már az első, 2003-ban megjelent lemezem is színtiszta rockzene volt, de annak a kulturáltabb, visszafogottabb, őszinte érzelmekkel teli verziója. Ezért sem lettem egyébként operaénekes: tudtam, hogy nekem nem egy mímelt, művi világ kell, hanem egy őszinte, hiteles érzelmekkel teli műfaj. A rockzenében és a színházban találtam ezt meg, de a musicaleken belül is a rockosabb darabok állnak hozzám igazán közel. Rengetegszer visszaköszön a színházban is a zenész képzettségem.

Jut időd énektanításra is?

Otthon, magántanárként tanítok éneket, igen. Néha sajnálom is szegény tanítványaimat, mert előfordul, hogy akár egy-két hónapig olyan sűrű a próbák miatt az időbeosztásom, hogy nem tudunk igazán dolgozni, haladni velük. De azt gondolom, hogy egyáltalán nem baj, sőt kifejezetten hasznos, ha több embertől is tanulunk énekelni, pláne a könnyű műfajban. Minél több impulzus éri az énekest minél többféle stílust zenét hallgat és sajátít el, annál jobb. A klasszikus zenében más a helyzet, ott kell valaki, aki kézben tartja a képzés folyamatát. És az állami oktatás kereteibe sem férnének bele ezek a nagy kihagyások, nem mondhatnám, hogy bocs, akkor én most két hónapig nem jövök. (nevet) Pedig szívesen tanítanék osztályokat is, mert a gyerekek észreveszik és értékelik, ha valaki nem olyan vaskalapos. A zene amúgy is megfoghatatlan, nem olyan kötött, mint a matematika, inkább az a fontos, hogy élményt kapjon a gyerek, Akkor észre sem veszik, mégis tanulnak

Volt olyan darab, amiből önmagával kapcsolatban tanult valami újat?

Tulajdonképpen majdnem minden darab rávilágít valamire. Mindegyikből tanulunk, és mindegyikben talál az ember valami kapcsolódási pontot a saját életéhez. A Rocknagyiban például Gazdag Panni, a színésznő bőrébe bújva sosem ütöm az asztalt, mondván: én vagyok a legjobb erre a szerepre, tessék engem meghallgatni. Nem is történik semmi az életemben, egészen addig, amíg negyven évesen véletlenül megkapom ezt a szerepet, és a kollégáim, barátaim szeretetének és támogatásának köszönhetően be tudom bizonyítani, hogy igenis, alkalmas vagyok rá. Az én életemben is pont így van: nem vagyok könyöklő típus. De nincs is értelme erőszakosan törtetni és szétrombolni a környezetünket, mert a tehetség, a tudás és a hit előbb-utóbb mindent a helyére terel.

Készen kell állni, és aminek kell, az úgyis ránk talál?

Így van. És ez az egyik legnehezebb dolog az egészben: a készen állás. Cserháti Zsuzsa például 45 éves volt ­- épp annyi idős, mint most én - amikor lehetőséget kapott a visszatérésre. Csakhogy addigra annyira elfáradt, hogy már túl késő volt. Velem nem történtek olyan szörnyű dolgok, vagy csak másképp vagyok erős, mint ő volt, nem tudom, de egy biztos: nagyon fontos, hogy az embernek legyen hite.

Pontosan mi az, amiben hinni kell?

Én a gondviselésben hiszek, de abszolút elfogadó vagyok ezen a téren, nem hiszem, hogy csak egy helyes út lenne. Azt viszont nem szeretem, ha valaki meg akarja nekem mondani, hogy miben és hogyan higgyek. Ők is higgyenek bennem annyira, hogy tudják: korrektül fogom csinálni. Hiszek abban, hogy a gondviselés így vagy úgy a megfelelő útra terel minket. Nekem például egy kemény válás kellett ahhoz, hogy magamra találjak, és azt mondjam: most én leszek a fontos a saját életemben. Azóta minden évben van egy-egy nagy projekt, mint például a Quincy Jones koncert vagy az Oltári csajok című sorozat, amire mindig az esélytelenek nyugalmával jelentkeztem, és mégis sikerültek. Ezek a visszajelzések időről időre megmutatják, hogy jó úton járok.

A lányod, Myra és a fiad, Kristóf a nyári szüneteket Amerikában, az édesapjuknál töltik. Hogy viseled a távollétüket?

Habár ma már egyre önállóbbak és itthon is sokat vannak egyedül, még itthon is nehezen tudom elengedni őket: izgulok, aggódom, amíg haza nem érnek. Amikor kimennek, mindig keresem magam és a helyem. Viszont amikor már látom, hogy ott is biztonságban és jó helyen vannak, akkor nagyon el tudom engedni magam, és tombolok. (nevet) Persze szörnyen hiányoznak közben. Ráadásul Myra most tanév közben is kint lesz, ott fog iskolába járni, úgyhogy izgulok, hogyan fogadja majd ezt az új, amerikai történetet. Durva lesz ilyen hosszú ideig távol egymástól.

Mi az, ami kikapcsol, pihentet?

Az alvás és a jóga, amire hét éve találtam rá. "Ami bent, az kint", ez a jóga alaptétele, és nagyon nagy igazság. Ha belül harmónia van, akkor az ember világában is. És a jóga sokat segít abban, hogy megteremtsük ezt a harmóniát. Ha a fél lábon álló gyakorlatot meg tudom csinálni, akkor tudom, hogy harmóniában vagyok.

Mikor érzed azt, hogy egy előadás igazán jól sikerült?

Szinte mindig. Nekem fontos, hogy ha felmegyek a színpadra, akkor mindig annyira beletegyem magam az előadásba, hogy a végén katarzist és kiüresedést érezzek. Ez általában még az Indul a bakterház után is megvan, pedig abban csak egy-két jelenetnyi szerepem van.

Gyerekként is pörgős, dinamikus voltál?

Nem volt klasszikus értelemben vett gyerekkorom: nem jártam le a térre, bár az öcsémmel azért olykor gyepáltuk egymást. De hamar belecsöppentem a munkába: már akkor is heti három próbánk volt, mellette koncertek, turnék. Beleszülettem ebbe az életmódba, amiből aztán nem is lehet kiszállni. A lányom is örökölte ezt tőlem. Most nyolcadikos, ősztől kimegy az apukájához az Amerikai Egyesült Államokba tanulni, itt magántanuló lesz, de szerettük volna, hogy itthon is legyen egy fix helye, ha haza szeretne jönni. Több suliba is felvételizett, és mindenhonnan maximális pontszámmal jött ki. Ez egyszerűen nem normális dolog, hogy mindig így hajt. (nevet)

Milyen irányba megy tovább?

Még keresi, hogy mit is szeretne igazán. Ugyanolyan erős benne az érdeklődés a reál és a humán tantárgyak iránt. Bár nagyon szereti a matekot, a fizikát és a kémiát, mellette hegedülni tanul. Nyolc év kitartás kellett hozzá, de ma már imádja. Úgyhogy még nem tudjuk, mi lesz belőle pontosan. Annak azért örülök, hogy zenélni is tanul, mert az szerintem nagyon fontos.

Kifejtenéd, miért tartod fontosnak? Mit nyújt a zenetanulás?

A két agyféltekét hangolja össze, mert egyszerre hat az értelemre és az érzelemre. Megoldó kulcsot ad az élethez. Döbbenetes, hogy milyen nagy részét nem használjuk ki az agyunknak. A zene azért is csodálatos dolog, mert olyan területeket mozgat meg, amiket semmi más nem képes. Aki zenélni tanul, az többnyire a matematikát is jobban érti, és sokkal kifinomultabbá válik. Emellett élményt nyújt, és akár egy közösséghez való tartozás érzését is adhatja. Édesanyám például hetvenéves, de a mai napig jár a kórussal Svájcba, Németországba. Örökifjú nő, aki legalább 20 évet letagadhatna a korából, és ebben nagy szerepe van az éneklésnek, amitől lelkileg és fizikálisan is egészségesebbé válik az ember.

Fotók: Huszár Boglárka/ Józsefváros újság, Bogart Pictures