„A befektetett munka és az alázat végül mindig megtérül” - Beszélgetés Laki Péter színművésszel

A Budapesti Operettszínház ifjú táncoskomikusát számos jelentős szerepben láthatta már a közönség. Ő volt többek közt Frédi a Lili bárónőben, Zsupán a Marica grófnőben és Bóni a Csárdáskirálynőben. 2018-ban Az Évad Legígéretesebb Ifjú Művészének járó Marsallbot díjjal jutalmazták, 2019-ben a Lehár Ferenc énekverseny bonviván kategóriájának győztese lett. A színház szomszédságában lévő étterem teraszán ülve beszélgettünk. Egyebek mellett arról, hogy a katedra helyett miért választotta végül a világot jelentő deszkákat, mi mindennel tette hasznossá, kellemesebbé az elmúlt hónapok kényszerpihenőjét, mit gondol az operett műfaj jövőjéről. De közvetlen és tiszteletteljes modorával ezeken túl arról is mesélt, hogy a sikerek és elismerések után is megmaradt annak a szolnoki srácnak, aki a kitartó munkának és a színház iránt érzett alázatnak köszönhetően még ennél is többet érhet el.

Történelem szakon végeztél a Szegedi Tudományegyetemen, mégsem tanárként helyezkedtél el. Az csak kitérő volt az életedben?

A történelem iránti érdeklődésem mai napig megmaradt. Gyakran nézek ilyen témájú dokumentumfilmeket, olvasok történelemmel kapcsolatos könyveket, folyóiratokat, és tervezek is még foglalkozni vele valamilyen módon. De sosem tudtam igazán elképzelni magam a katedrán, krétával a kezemben. Az ismerőseim is mondogatták, hogy sosem gondoltak rám tanárként.

Ha a katedrán nem is, a színpadon mindig otthon érezted magad?

Bár kamaszként és az egyetemi évek alatt voltak kitérők, a színpad mindig vonzott. Már gyerekként szavaló és mesemondó versenyekre, dráma szakkörre jártam. A szolnoki Széchenyi István Gimnáziumba is dráma tagozatos osztályba jelentkeztem, de tizenegyedik osztályban azt a specializációt leadtam. Volt egy zenekarunk, amit nagyon szerettem. Rendszeresen próbáltunk, és persze jöttek a lányok, mintha csak egy amerikai filmben lettünk volna. Nagyszerű időszak volt. Aztán az egyetem elején az éneklés és a színházhoz való kötődés egy kicsit háttérbe szorult, de hál' Istennek néhány év után ismét lángra lobbant, és azóta töretlen.

Az említett zenekarban énekes voltál?

Nem. Tizenhét éve gitározom is. Akkor még azt képzeltem, hogy én leszek a második Joe Satriani, a gitárosok gitárosa. (nevet) Hobbiként ez a szenvedélyem a mai napig megmaradt.

A zenész háttér gondolom sokat segített a táncoskomikus pályán is.Mindenképpen. A zene nekem amúgy is hozzátartozik a színházhoz. A párommal, ha időnk engedi, nézőként is szeretünk színházba járni. Rengeteg jó prózai előadás van, de nekem mindig egyfajta hiányérzetem marad, ha nincs zene. Az hozzátartozik az élményhez. 

Hiszem, hogy a tehetség végül mindig utat tör magának. Egy kis kitérő után te is visszataláltál a színházhoz, az énekléshez.

2010 körül kezdtem el újra énekléssel foglalkozni, majd Várpalotán részt vettem egy operett-musical kurzuson. Ezt követően jelentkeztem a Pesti Broadway Stúdióba. A felvételi hál' Istennek jól sikerült, bekerültem, és megismerkedhettem a könnyedebb stílusokkal, például a musicalekkel is, ami nagyon hasznos volt. Kicsivel később elindult az Operett Akadémia is, aminek az egyik vizsgaelőadása, a Mária főhadnagy másfél évig futott az Operett Raktárszínházában. 2013 óta pedig már társulati tagként vagyok a színháznál, és nagyon sok lehetőséget kapok a bizonyításra, amiért hálás vagyok.

Az elmúlt években felpörögtek körülötted az események, újabb és újabb szerepek találtak meg. Túl gyorsan, vagy éppen időben jöttek ezek a lehetőségek, kihívások?

Úgy gondolom, bejártam azt a létrát, amit mindenkinek be kell. Volt, hogy Debrecenben már főszerepet játszottam, miközben itt, az Abigélben csak egy voltam a tömegből. Máig hiszek abban, hogy a befektetett munka és az alázat végül mindig megtérül. Amikor a felvételin megkérdezték tőlem, miért jelentkezem ide, miközben történelem szakon végeztem, azt feleltem: azért, mert a színház iránt érzem a legtöbb alázatot. Talán ez is segített abban, hogy önmagam maradjak. Ráadásul mind a stúdióban, mind az akadémián nagyon jó elméleti és gyakorlati oktatást kaptunk. Sok mindent gyakorlatban, a próbák során tanultam és sajátítottam el. Szóval úgy érzem, hogy jó tempóban történtek velem a dolgok. Voltak ugyan olyan szerepek, amikkel jobban meggyűlt a bajom, de mindig volt, aki segítsen.

Kezdetben bonvivánként képzelted el magad, mégis a bohém, energikus táncoskomikust látták meg benned. Hiperaktív, pörgős gyermek és kamasz voltál?

Nem, én nyugodt gyerek voltam. Sokat aludtam, egymagamban is eljátszottam, és mindig rend volt körülöttem. Ez mai napig így van: szeretem, ha minden a helyén van, rend és tisztaság van a házban. A testvérem is ilyen, azt hiszem azért, mert a szüleinktől is ezt láttuk, ezt szoktuk meg. Viszont szeretek sokat beszélni, és sokszor vagyok a társaság közepe. A bonviván létről nem tettem le, és remélem, a jövőben erre is lesz lehetőségem, de hál' Istennek felismerték bennem azt a játékosságot, amit eleve hoztam magammal. Az a jó, ha ez természetesen jön valakiből, nem kell megjátszani. A barátaimnak, akik már régóta ismernek, és eljönnek megnézni egy-egy előadásban, rendszerint az tetszik a legjobban, hogy nem vagyok más a színpadon, mint akinek ők ismernek. Gyakran mondják, hogy hoztam olyan poénokat az előadásba, amikre a színházon kívüli beszélgetéseinkből ráismertek.

Te hogy látod az operett műfaj jövőjét. Lesz közönsége?

Hiszek benne, hogy a konzervatív kereteket megőrizve, megfelelő újításokkal bevonzhatók a mai fiatalok is a színházba. Ehhez persze fontos, hogy mi színészek önmagunkat adjuk a színpadon. Az utóbbi húsz évben elértük, hogy az operettjátszás nem múzeumba illő ripacskodás, hanem hús-vér emberek jelenítenek meg olyan érzelmeket a színpadon, amilyeneket a való életben is megélünk. Mindenki volt már szerelmes, csalódott, dühös, és a nézők ezeket az érzéseket örömmel ismerik fel. Életszerűvé válnak tőlük a talán meseszerűnek ható történetek, amik annyira azért mégsem állnak távol a valóságtól. A zenéről pedig nem is kell beszélni, hiszen fantasztikusan megírt, fülbemászó, örökké élő dallamok, amit az emberek egy életre megjegyeznek. Számos fiatal ismerősöm volt, akikhez nem állt közel a műfaj, de eljöttek, megnéztek, aztán újra és újra visszatértek. "Ilyet még nem láttam, nagyon tetszik, jövök máskor is!"­ - mondták. Ha csak egy emberrel sikerül megszerettetni a műfajt, már elértünk egy célt.

Egy korábbi interjúdban említetted, hogy a színház egyik fontos feladata, hogy a szórakoztatás mellett tanítson is. Többek között történelmet?

Akár azt is. Itt van például a Csárdáskirálynő, amiben nagyon erősen jelen van az első világháború borzalma, és az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlása. Átjárja a történetet és a dalokat mindaz, amit az emberek akkoriban átéltek. Kálmán Imre sokáig halogatta is, mondván, hogy nem írhatja meg ezt a művet addig, amíg emberek halnak meg a fronton. Sok elemző próbát tartottunk, sok mindent megbeszéltünk, és - ha már töri szakon végeztem - én is meséltem a kollégáknak például az Osztrák-Magyar Monarchia címeréről és arról a korszakról.

Tavaly a Lehár Ferenc énekversenyen a bonviván kategória győzteseként bizonyítottál. Talán mostanra ért meg a hangod és a személyiséged is erre a szerepkörre?

Az ehhez szükséges hangi kvalitásomat már volt alkalmam megmutatni, és remélem, hogy a jövőben lesz majd lehetőségem bonvivánként is helyt állni, de egyelőre azokban a táncoskomikus szerepekben is nagyon jól érzem magam, amik megtalálnak. Tavaly elindultam egy klasszikus zenei úton is, a Coopera Társulat tagjaként, ami már a negyedik produkciót állítja színpadra. Először Mozart Figaro házassága című operájában Basilio, majd fél évvel később a Szöktetés a szerájból című előadásban Pedrillo szerepét énekelhettem. Jó volt új műfajt, új embereket jobban megismerni, és ellesni, megtanulni tőlük dolgokat.

Mi az, ami kikapcsolódást, feltöltődést nyújt számodra?

Nagy focirajongó és Újpest drukker vagyok. Amióta újra lehet menni, Kocsis Dénessel (egy másik fiatal színművész a Budapesti Operettszínházból - a szerk.), egy balettos kollégánkkal és a testvéremmel már több mérkőzésen is voltunk. Nagyszerű hangulat van a meccseken, már azért megéri kimenni. A másik szenvedélyem a főzés. Közben nézem a dokumentumfilmeket, és igyekszem nem elvágni az ujjam (nevet). Nagyon szeretem a hazai mellett a keleti - orosz, grúz, ukrán - ízeket, de ami mindenek felett nagy kedvencem, az a távol-keleti konyha. Amolyan mindent megkóstolós típus vagyok, és szeretem az erőteljes, intenzív ízeket. És hogy valamennyit el is égessek a bevitt kalóriákból, pár hónapja újra elkezdtem futni is.

Hogy teltek a napjaid most, a karantén alatt?

Újra elkezdtem történelemmel foglalkozni, több időm jutott gitározni, és olaszul is tanultam. Egy ideig egész jól éreztük magunkat, több időnk jutott egymásra a párommal. Az erkélyen paradicsomot, fűszernövényeket termesztettünk, bepótoltuk az elmaradt ház körüli teendőket. De nagyon hiányzott a színház. Nemcsak az előadások, a próbák, de máskor nagyon sokat utazunk is az előadásokkal a világ számos pontjára. Szeretek útra kelni, megismerni új országokat. Ezek a kiruccanások az elmúlt fél évben sajnos elmaradtak. De nem unatkoztunk, elfoglaltuk magunkat. Most pedig készülünk, hogy végre újra közönség elé álljunk például a Vármegye házában és a Budavári Palotakoncerten.